Szentendrei anzix, eztán turulmadárral

Forrás: artportal.hu

A város turulszobor felállításáról döntött. És japánkert létesítéséről. Pedig vannak többre érdemes jelképei is. Azaz lehetnének. A hivatalosság nem kér belőlük. Mélyi József írása.

Néhány nappal ezelőtt Szentendre városának képviselő-testülete nagy többséggel megszavazta egy turulszobor felállítását. A Szentendrei Nemzeti-Konzervatív Kör által gyűjtött pénzből a rendőrség épületével szemben, a városba bevezető 11-es út mentén helyezik majd el a magyar eredetmondákból ismert, de Kézai Simon óta sok kisajátításon és újraértelmezésen átesett madarat. Ott áll majd azon a helyen, ahol jelenleg Kucs Béla Ivó lánykája szürcsöli tenyeréből a nemlétező vizet, ahol a buszok fordulnak ki a végállomásról, hogy Pest felé induljanak, vagyis leginkább ott, ahol minden Szentendrére autóval érkező számára megkezdődik az igazi város. Köszöntő szobor lesz ez így, megelőzi majd Deim Pál és ef Zámbó István furcsa alkotásait, vagy Farkas Ádám vízparti művét, amelyek eddig ezt a funkciót ellátták. A külföldiek persze nem nagyon fogják érteni, hogy ez a félig sólyomra (az előterjesztés szerint a nemzeti-konzervatív alapító, Dúcz László álma alapján), félig inkább bagolyra (a tervrajzok szerint) emlékeztető madárfigura miért áll ott, talán észre sem veszik, vagy mire a belvárosba érnek, elfelejtik. Csak a magyaroknak lesz világos a jelentése: hogy ez a város ilyen. Vagyis ilyen lett.

Az itt élőknek, mint például nekem, emellett azt is nyilvánvalóvá teszi majd a szobor – sőt, nap mint nap emlékeztetni fog rá –, hogy ez a város nem is lehet már más. Nem lehet, mert már rég elfelejtette a saját értékeit és szimbólumait. Van például egy jelképe, szép keresztény jelkép, egy zászlós bárány, köszönthetné szobor formájában az ideérkezőt. Van néhány múltbéli emblematikus művésze, vagy a Szentendre kultúráját évszázadokon át meghatározó szerb közössége, akiknek itt jelet állíthatna. De nem, ennek a városnak turul kell, még akkor is, ha sokan ezt kirekesztőnek, hadijelvénynek, szélsőjobbos, vagy pusztán agresszív jelnek tartják. Turul kell, mert a nemzeti-konzervatívok így akarták. Turul kell, mert egy a tábor, egy a zászló. Most már lesz is turul, és persze ki meri majd később azt mondani, hogy ne legyen?

Így áll Szentendre a hatalmas fallikus Millenniumi emlékművel is, amely 2001-ben került a szépséges Kálvária térre. Attila kardjaként áll ki a földből, rajta csodaszarvasok; néhány évvel ezelőtt hogy, hogy nem, odakerült mellé valahogy egy Trianon-emlékmű is, Nagy-Magyarországgal, errefelé így áll össze az ezredév. Most a turul előterjesztéséből úgy tűnik, a kard után megint Páljános Ervin lesz a szoboralkotó, övé még többek között II. János Pál pápa, arcban kissé Kádár Jánosra emlékeztető szobra a belvárosban, az is nyilván megmarad örökre.

Még egy hosszú távra szóló ügyben döntött múlt héten a közgyűlés, mégpedig a szentendrei japánkert dolgában. Ennek értelmében a belváros átellenes végén, a Régi Művésztelep mellett, nem messze Czóbel Béla egykori kertjétől (és a Dunától) hozzák majd létre ügyes vállalkozók a város első japán közkertjét. Persze csak akkor lesz belőle teaház és japánkert, ha az EU és a Norvég Alap megadja a később benyújtandó pályázatokra a támogatást, akkor lesz majd galéria és étterem, és akkor lehet majd folytatni adott esetben az építést a Régi Művésztelep területén, ahol egy „európai-magyar típusú kertben” a látogató az európai, illetve a magyar mitológia és történelem elemeivel ismerkedhetne meg. Japánkert lesz tehát Szentendrén, mert a vállalkozók így szerették volna, a város pedig erre sem tudott nemet mondani. Most el lehetne viccelődni azon, hogy akár tulipánmező is lehetett volna szélmalommal, vagy a Duna-partba vájt norvég fjord, szintén Norvég Alappal, de nem érdemes tréfálkozni, mert ez szomorú. Egyrészt szomorú, mert a Régi Művésztelep, vagy Czóbel, festményeken többször megörökített kertje, vagy Varga Imre örökzöldbe fulladó Czóbel-szobra többet, mást érdemelne. Szomorú, mert eszünkbe juttathatja, hogy Czóbel felesége, Modok Mária is többet érdemelne – a város egy olyan teret nevezett el róla nemrég, amelyen nincs ház vagy út vagy tér, csak egy parkoló. Szomorú azért is, mert régebben szebb kertek voltak itt. Itt volt a Kerényi park, a hozzá tartozó múzeumépülettel – Kerényi Jenő szobrait a Kmetty Múzeumba vitték, néhány mozdíthatatlan, kicsit megcsonkítva ott maradt a domboldalban. Előtte pedig itt volt a szegény jó Kucs Béla által megálmodott – egy időben gyönyörű kerttel körülvett – szoborpark, ahová a hatvanas évek végén a felszabadulás utáni magyarországi köztéri szobrok közül jó néhánynak a gipszmásolata került. Eredetileg úgy volt, hogy a gipszeket egy idő után maradandó anyagra cserélik, de ez végül meghiúsult, a műveket a hetvenes évek elején vagy elvitték, vagy szétrohadtak.

Ott áll viszont még mindig, nem messze a tervezett japánkert helyszínétől a Felszabadulási emlékmű, Csíkszentmihályi Róbert 1975-ben felavatott alkotása. Környezete lepusztult, régóta nem nyúlt hozzá senki, csak a stilizált madáralak ül ott az obeliszk tetején, furcsa szárnyaival, háborítatlanul.

Szerző: Mélyi József

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.