Szentendre a Gödörben 2

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szentendre a Gödörben. Van-e ennek értelme? Kell, hogy legyen, ha már egyszer itt van. Haza a magasban, Szentendre a Gödörben. Haza a Gödörben. A Gödör furcsa hely, lehetne itt a magasban egy nagy nemzeti intézmény, helyette innen megyünk éjjel haza. Budapest a Gödörben – olyan nincs, értelmetlen, mint a zsebre dugott zseb. Debrecen a Gödörben – ez egy Népsport főcím, ha nem megy a csapatnak, amelynek nagy nemzeti stadionja lesz. Esztergom a Gödörben – már ez is színtiszta politika. Dorog a Gödörben, ez egy társadalomkritikus kiállítás, a munkásosztály az égbe megy; Gyömrő a Gödörben – ez meg egy Weöres Sándor emléktárlat címe lehetne. A Pécs a Gödörben talán még működne is, de inkább úgy, mint egy kötelező feladat, minden város sorra kerül egyszer, most éppen Pécs. Szentendre az más. Ahhoz, hogy értelme legyen, tulajdonképpen csak ennyit kéne megmagyarázni, miben és miért más.

Először is más, mint Budapest. Ezért mentek oda régen is a művészek, mert nem voltak magas házak, csak a templomok, könnyen ki lehetett jutni a Dunához, el lehetett vonulni, és olcsóbb volt az élet meg a bor. Budapest rohant, Szentendre álldogált. Egy futurista turista annak idején megőrült volna Szentendrén, az amerikai pop artista téma híján halt volna éhen. Mert Szentendrének más a múltja. Míg Budapest gödröket ásott, Szentendre felvonult festeni a dombra. Tényleg, milyen természetesen lehetne az egykori kiváló festő, Veszelszky Béla is szentendrei művész, ő, aki az ötvenhatos forradalom után a túlparton, Budán, fenn a dombon lévő kertjében, ember mélységű gödröt ásott, azért, hogy ne lássa körben a világot, csak beleereszkedve, éjszakánként a csillagos eget.

Szentendre más azért is, mert kisebb. Messziről, látásból, évtizedes haraggal, évszázados békességgel ismer nagyjából mindenki mindenkit. Nagyjából azt is tudják a művészek, mit csinál a másik, és ha nagyon mást csinál, itt még meglepődnek. Manapság a művészek ritkábban lepődnek meg – ez szerintem statisztikailag igazolható tény.

Szentendre nagyon más, mert komoly hagyománya van az iróniának, s ezen belül is az öniróniának. Önirónia nagyon kell ahhoz, hogy egy város neve a Gödörbe írva jól hangozzon. Szentendre a Gödörben. Ennek így van értelme. Amikor Pacsika Rudolf a fényképen leejt egy Kovács Margit szobrot, akkor abban egyszerre van ott a szentendrei önirónia, és a Szentendrétől függetlenül következetes művész komolysága. Amikor FeLugossy csak úgy körbenéz, abban is benne van mindez. Úgy érzem, Szentendre talán kegyetlenebb is, nem olyan módon, mint Dorog vagy Gyömrő, de kifejezésében mindenképp kíméletlenebb.

A szentendrei művészetnek persze más a hagyományhoz való viszonya is. Valahogy alapvetően benne van a falakban meg az utcákban a hagyomány elengedhetetlensége. Az, hogy a művészek visszatekintenek, az, hogy egy kiállításon egyszerre van jelen Deim Pál és az hommage á Deim Pál. Szentendrén hagyománya van a csoportosulásnak is, akár kedvez ennek a művészeti rendszer, akár nem; már fiatalon azt érzi az ember, hogy csak csoportban létezhet, mert így volt ez mindig is, akár lázadunk, akár nem.

Végül pedig Szentendrének más az intézményrendszere. Ez szintén elsősorban a múlttal magyarázható, mégpedig a nagyon sokféle és ritkán megkapart múlttal, amelynek egyes rétegei között papírvékonyak a határok. Mert hiszen intézményesen létezett a szalonszerű Szentendrei Tárlat, amelyet meg kellett nézni, de jó volt belőle kivonulni. Léteztek a kis múzeumok, amelyeket rengetegen látogattak, majd ugyanennyien feledkeztek el róluk. Létezett a Kovács Margit Múzeum, amely az idegenforgalmi pénzcsinálással párhuzamosan torzította el a művészről alkotott képet. És létezett a művésztelep, amelyben egykor alkotni lehetett. A hetvenes-nyolcvanas években – Szentendre sokat emlegetett fénykorában – ezek az intézmények sugározták kifelé Szentendre művészeti képét, amely hivatalosan olyan volt, amilyennek Budapest láttatni akarta: Aczél György és Major Tamás, Szántó Piroska és Beck Judit, talán vacsorákon és kerti összejöveteleken beszélhettek arról, mi a jó a művészeknek. Egy ékszerdoboz a jó, a művészek városa. Arra a rendszerre szabva egy ideig működött is mindez, a városnak pedig megtetszett a róla rajzolt kép, s ebbe rövid úton bele is merevedett. Mára szinte belefagyott. Ebben a fagyott rendszerben keletkezett Szentendre Gödre, a MűvészetMalom. Az a potenciálisan nemzeti intézmény, amely kézenfekvő módon bemutathatná a szentendrei művészetet. Nemcsak a régmúltat, az egykori kivonulókat, a háború előtti elhivatott zseniket és a háború utáni européereket, hanem a szentendrei művészet más oldalát. A hatvanas-hetvenes évek óta a merev rendszerek mellett, ellen, helyett működőket, akik azóta Szentendre művészetének történetét saját képükre írták át. De úgy tűnik, nem mutatja be, hanem inkább elsüllyeszti. Ezért ez a kép most ide fért be, a pesti Gödörbe, és itt íródik tovább.

Szentendre azért is más, mert úgy látszik, a kivonulókból, a merev rendszereken túliakból kiindulva lehetne akár jövője is. Hiszen a városnak ma is vannak elhivatottjai, européerjei, működő művészcsoportjai, majdnem van még performansz fesztiválja, és lehetne akár valódi MűvészetMalma is. Nem kívánok nagyon előreszaladni, tulajdonképpen csak annyit akartam mondani, hogy jövőre egy művészcsoportok által szervezett performansz fesztivált szeretnék látni Szentendrén, az lehetne a címe, hogy Gödör a Malomban. Örömmel magyaráznám el akkor és ott is mindenkinek az egész értelmét. A kiállítást megnyitom.

Mélyi József

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.